Arra gondoltam, hogy elmesélek nektek egy történetet.

Egy ideje gondolkodom ezen, mert temérdek témakör akad, amiről szót lehetne ejteni, de talán az is sokakat érdekelne, hogyan, honnan, miként kezdődött a FitLine és egyben a saját történetem.  Most egy amolyan életrajzi írás következik, ami bevallom számomra is furán hangzik, miként elég fiatal vagyok még. Ennek ellenére úgy érzem ezen évek alatt rengeteg érzést és élményt tapasztalhattam meg, bizonyos szinten többet is, mint sokan egész életük során. Egyes témaköröket részletesen is érintek, de igyekszem csak a lényegre szorítkozni. A történet nem tartalmaz ferdítést, mindenről őszintén írok!

Viszonylag hosszú olvasnivalót teszek most eléd, ezért nyugodtan ülj le, dőlj hátra, és szánd rá az időt, ha kíváncsi vagy.

 

Nagyon az elejéről indulunk: örökmozgó kisgyerek voltam, akit nem nagyon érdekeltek a számítógépek és videojátékok - mindig csak rövid időre kötöttek le - így mindig azt a lehetőséget kerestem, amiben fizikailag aktívan tölthetem az időmet. Ámulatba ejtettek az extrém dolgok, imádtam kísérletezni, mire lehetek képes. A közelben lakó barátaimmal próbálgattunk akrobatikus mozdulatokat, próbálkoztunk a breakdance alapjait magunkévá tenni, és közben kipróbáltunk mindent, amire lehetőségünk volt: gördeszka, görkori, BMX. A ház előtt, az út közepén gyakran egy saját magunk által, a garázsban összetákolt ugrató volt felállítva, amivel a frászt hoztuk az összes környékbeli mamikára és persze saját szüleinkre is, amikor egymást ugráltuk át. 

Mint minden kisgyerek, én is imádtam focizni. Sokat is köszönhetek akkori edzőnknek, Pintér Tibornak, aki tulajdonképpen általános iskolai éveim alatt végig irányította a csapatunkat, nem kis sikereket elérve országos szinten. Mind felnéztünk rá, komoly tekintélyű tanár volt. Emlékszem, ő tanította nekünk a földrajzot is, ezért minden alkalommal különös alapossággal készültem az órákra, hogy ha nekem kellene felelni, elő ne fordulhasson, hogy csak makogok... Akkoriban rossz jegyekkel nem is mehettünk edzésre.

Ezekben az években már az atlétika terén is bontogattam szárnyaimat. Teljesen mindegy volt mit fogok a kezembe, milyen feladatot kell megoldanom, a futástól kezdve az ugrásokig, minden téren ügyes voltam, így sok esetben a hétköznapokat a fociedzések mellett az atlétika versenyekre való felkészülés töltötte ki.

Középiskolába érkezve a focicsapattól el kellett búcsúznom. Ekkor  már 1-2 évvel túl voltam azon, hogy először láttam triálosokat Mátrafüreden farönkökön ugrálni, és teljesen elvarázsolt  a látvány.  Nem ment ki a fejemből ez az élmény, éreztem, hogy ez lesz az a sport, ami örök életemre szerelem lesz. Így hát 15 évesen vetettem bele magam igazán a bringás edzésekbe. Minden zsebpénzem, minden ajándékom arra használtam fel, hogy a bicajomat fejlesszem, sokszor a kajára kapott zsebpénzt tettem félre, hogy vehessek egy új féket, kormányt stb. Napszámosként szüreteltem ősszel, amikor csak tudtam, és megragadtam minden más lehetőséget is, amivel lehetett keresni néhány ezer forintot.

Valamikor ekkor történt, hogy édesapám elvesztette a látását, és sok egyéb egészségügyi gond is sújtotta a családot, így fontos feladatomnak éreztem, hogy ha teljes felnőttként nem is tudok még segíteni, de teher ne legyek édesanyám számára. Szinte minden esetben a sport volt az egyetlen dolog, amibe úgymond menekülhettem, ez volt, ami átsegített mindenen, segített tiszta fejjel gondolkozni, pozitívnak és optimistának maradni, legyőzni és feldolgozni a stresszt. Akkoriban persze mindezt nem ismertem fel, nem tudtam volna megfogalmazni, csak csináltam, amit az érzéseim diktáltak.

Középiskolai éveim alatt így a triál és az atlétika volt már a legfontosabb, jelen voltam szinte mindegyik iskolák közti versenyen, rendszerint jó eredménnyel szerepeltem, alacsony termetem ellenére minden alkalommal magasugrásban voltam legtöbb alkalommal dobogón.

A testnevelő tanáraim akkoriban már biztattak, hogy választott tárgyként előrehozottan tegyem le a testnevelés érettségit, főleg, hogy már kezdett bennem kirajzolódni a jövőképem, ami a sport és a testnevelés irányába mutatott. - Ekkor még nem is gondoltam volna, hogy gyerekkori barátom Cseh Dávid, akivel akkor a testnevelés érettségit is együtt csináltuk, később még fontos szerepet játszik majd a folytatásban. - Lényeg, hogy ezután jött a testnevelési főiskola, amit aztán - valahol egy bokasérülés, valamint egy érzés, ami a főiskolásokra, egyetemistákra jellemző morál ellen szólt - félbehagytam. Kezdtem úgy érezni, többet kellene már tennem, hogy önálló legyek, mivel édesanyámnak és édesapámnak is bőven akadt elég gondja, én semmiképp ne legyek az. Ettől függetlenül mindig megkaptam a kellő támogatást, még ha mindig is azt mondták nekem, hogy a sportból nem lehet, és nem fogok megélni, legyen “B” tervem.

Elkezdtem dolgozni, belefogtam ismét mindenbe, ahol csak lehetőségem akadt. Leginkább eladói munkakörben, de amit minden évben legjobban vártam és a legtöbbet fejlődhettem önállóságban, felelősségvállalásban, az Országos Strandlabdarúgó Grand Prix volt. Itt az első két évben még építőként, „Staff-os” fiúként voltam jelen, később azonban megbízhatóságomra alapozva az eseményeket lebonyolító csapat irányítása volt a feladatom. Összes munkám közül viszont ami visszagondolva  a legérdekesebb, az a Manhattanben töltött néhány hónap volt, ugyanis itt futottam össze újra Dáviddal.

Dávid megemlítette, hogy megnyitotta Gyöngyösön az első hivatalos Spinning termet, ami akkoriban óriási népszerűségnek örvendett, és már akkor 5 oktatóval mentek az órák minden nap. Cseh Dávid, Keresztes Anna, Kiss Áron, Budai Bea, Gál Évi alkották az első komoly csapatot. Ebbe a csapatba kaptam én is meghívást, próbáljam ki, tanuljak meg tekerni, és ha érzek benne lehetőséget, akkor irány a tanfolyam, aztán kaphatok heti 1-2 órát. Nem is nagyon hezitáltam, elmentem egy órára. Mondanom sem kell mennyire megtetszett, amikor csak lehetett, mentem órára, Dávid pedig biztosított nekem minden segítséget, hogy fejlődhessek, hiszen egy volt a célunk, szóba sem jöhettek érdekellentétek... Mellette persze dolgoztam tovább, valamint hétvégeken suliba is jártam, ahol sportmasszőrnek tanultam. Abban a hónapban a fizetésemet már a Spinning Instruktori tanfolyamra költöttem, amit akkor Kiss Norbert “Spiki” mesteroktató tartott. A mai napig emlékszem az izgatottságra, egyben a félelemre, hogy mi vár majd rám, vajon alkalmas vagyok-e erre a feladatra?! Megjegyzem, 19 éves voltam ekkor, addig az évig a legfiatalabb instruktornak számítottam az országban.

A tanfolyamon, ami egy 2 napos intenzív és tömör képzést takar, betekintést nyertem az oktatói hivatásba, és már akkor megértettem, mennyire fontos és felelősségteljes feladat ez. Ittam Spiki szavait, aki akkoriban sokak számára már unszimpatikus volt, én mégis barátságosnak, elhivatottnak találtam és amennyire emlékszem, ez kölcsönös volt. Sportemberek egymás közt ugyanis néhány szó és egy tekintet alapján le tudják szűrni, ki az, akinek ez hivatás, életút, és ki az, akinek csak egy divatos hóbort, egy egóból elkövetett fellángolás. Megtanultuk a ritmus és pedálfordulat kapcsolatát, fontosságát, az órák összeállítását és felépítését, megtanultuk a technikákat, a beállításokat, amire csak szükségünk lehet az induláshoz. (Azért mindez még édeskevés ahhoz, hogy valaki edző legyen, de erről majd később...)

Emlékszem, vasárnap este, amikor a tanfolyamról hazajöttem, elmentünk moziba, és pusztán a véletlen műve volt, hogy összefutottunk Dáviddal. Mondta, hogy akkor pattintsak össze egy edzést, megnézzük, aztán mehet élesben. Atyaég... egyből összeszűkült a gyomrom, de máris cikázni kezdtek a zenék és a gyakorlatok a fejemben, alig vártam, hogy valamit csináljak. Másnap összeállítottam az anyagot, délután már a teremben hallgattuk a zenét, én pedig, mivel tele volt a gatyám, első körben néhány ismerőst hívtam el, akikkel leteszteltük az órát. Abszolút kezdők, soha egyikük nem tekert, mondanom sem kell mennyire nehéz volt ez így... Na de végül megoldottuk a feladatot, erőt merítettem belőlük, pár órával később pedig már vadidegenek előtt álltam és indítottam el a zenét. Emlékszem a lámpalázra, mit fognak majd szólni, egyáltalán én miket mondjak majd, tudok-e majd beszélni, jól átadni az instrukciókat, motiválni őket, tetszeni fog-e nekik a zene stb...

Szerencsére mindegyikünk túlélte, a végén pedig meg is kaptam Hajnal Gabitól az első néhány építő jellegű kritikát, hogy mielőtt indulnak a jump-ok, kicsit hamarabb szóljak.

Hát így kezdődött el a történet, így lettem Spinning Instruktor, jártam CED továbbképzésen is, ezután pedig nem is foglalkoztam mással, a Manhattan a múlté lett. Valamikor ebben az időszakban vettem részt az első A38 Spinning maratonon is. Mivel viszont csak hetente 2 órám volt Dávidnál, ez nagyon kevés volt, szükség volt más munkára, így lettem Hatvanban is heti 2x2 órában oktató egy teremben, valamint a Kleopátra Fitnessben is dolgozni kezdtem főállásban.

Egy nap hívott Dávid, hogy beszélnünk kellene személyesen. Természetesen izgatott voltam, reméltem nincs gond, vártam miről lesz szó. Találkozásunkkor elmondta, hogy lehetősége nyílt elmenni Kecskemétre egy terembe, ahol nagyon jó ajánlatot kapott, szakmailag fontos előrelépés számára, valakire viszont rá kell bíznia az itteni dolgokat, és rám gondolt ezen a téren. Így lettem az akkori Fitstúdio mindenese, Sanyika, aki átvette Dávid feladatait, óriási lelkesedéssel. Ez napi 4-5 órás munkát jelentett, hirtelen megkaptam az edzéseit, így óriási teher zuhant rám, kapásból heti 4-6 helyett már 10-12 órát tartottam, plusz a recepció, takarítás, bejelentkezések stb. Ekkor már rajtam kívül csak Áron és Bea tartott órát, Lőrincz Andival kiegészülve. Jó kis csapat volt így is, de Dávid nélkül már nem volt az igazi. Mindenki érezte, hogy valami már nem olyan, mint régen, én pedig nem tudtam pótolni minden hiányzó darabot a kirakósból.

Egy idő után Dávid úgy döntött,eladja a termet, azonban itt hiába merült fel a lehetőség számomra is, hogy folytassam, amit ő elkezdett, bennem nem volt elég bátorság hozzá, az anyagi háttér hiányáról nem is beszélve. Közben már lassan fél éve, hogy a Bezzegh Kft-nél is dolgozni kezdtem, így jellemző volt, hogy egy munkanap számomra 7:00-21:00-ig tartott.

Mindennek akkor lett vége, amikor Szabó Edina irányítása alatt a Fitstudio új gazdára talált, és átköltöztünk a Vitál Centerbe. Egészen más lett az atmoszféra, kezdett átalakulni minden, de számomra könnyebbséget jelentett, hogy már csak órát kellett tartanom. Közben folyamatosan zajlottak ezzel párhuzamosan is munkák, volt, amikor minden héten volt órám a Vitálban, Hatvanban, Jászberényben, illetve rövid ideig Jászapátiban is. Igen mozgalmas időszak volt, bőven akadt lehetőségem tapasztalatot gyűjteni és fejlődni.

A rengeteg munka mellett sajnos a magánéletem nem alakult meseszerűen, hiszen nem könnyű tolerálni egy ilyen életet, főleg olyankor, amikor az egyre nagyobb népszerűség kezdi az ember egóját és alapvetően a személyiségét megváltoztatni. Az évek alatt jó néhány önismereti és önértékelési válságon mentem keresztül, ezt pedig sajnos több, hozzám közel álló ember is megszenvedte. Sajnos az elkövetett hibáimat mindig későn vettem észre, de végtére úgy érzem, minden, ami történt, a hibákkal együtt fontos része volt ennek az útnak, mely ki tudja hová vezet még...

A munka nem állt meg, azonban a Bezzegh Kft-nél betöltött szerepem végéhez ért. Elkezdtem ekkor egyedül a sportra fókuszálni. Ebben az évben sikerült óriási szintet lépnem a triálban. Eljutottam világkupára, Országos Bajnokságon Elit kategóriában 3. helyezést értem el, és akkor még szintén nem gondoltam volna, hogy mennyire fontos lesz később, hogy Hegedűs Laci elhívott 1-2 alkalommal a Hegeshowba fellépni.

A Vitálba való költözéssel egyébként ismét bővült az oktatói gárda, Szabó Edina megkért, hogy segítsek egy új instruktort bevezetni a dolgokba, ő volt Lukovszki Bogi. Boginak akkoriban Dávid is szintén segített miután volt a Spinning képzésen.

Így az új helyen új korszak indult, rengeteg új emberrel sikerült megszerettetni ezt a mozgásformát.

Itt azonban, mivel egyre inkább azt éreztem, hogy rám épül leginkább a történet, az én fejemben is új gondolatok születtek. Édesanyám, aki a Spinning pályafutásommal egy időben kezdett el sportolni 2009-ben, elkezdett biztatni az önállóság irányába. Ezen a ponton pedig, amikor már ő is ilyen irányba kezdett terelni, úgy éreztem sikerült letennem annyit arra a bizonyos asztalra, sikerült annyit bizonyítanom, hogy elhiggye, nekem ez a jövőm, nekem ez az utam, én erre születtem. Mindig is igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból és a legjobbat adni a vendégeimnek, hiszen az órákra való maximális felkészülés mellett szülinapi ingyen maratonokra és jótékonysági maratonra is volt példa.

Elkezdtünk hát közösen gondolkodni, mihez kezdjünk. Itt már túl voltam az új szerelmem, a TRX Instruktori képzésen is, így a Vitálon kívül a Gladiátor Dockban is tartottam heti 2 edzést, valamint minden hétvégén suliba jártam folyamatosan, ahol is az IWI Fitnesz Instruktor képzésen szereztem meg a sportoktatói képesítésem (ezzel együtt válik hivatalossá bármelyik továbbképzéses oklevél, pl Spinning, Procycling, TRX vagy bármi...) és rögtön utána ugyanitt Személyi Edző képzésen is részt vettem.

Utóbbinál a vizsgára való felkészülésem sajnos elég gyatra volt, így azt első alkalommal el is buktam, ekkor ugyanis már gőzerővel a FitLine nyitásának kapujában voltunk.

Nagyon szerencsés vagyok, mert mindamellett, hogy hittek bennem, édesanyámtól megkaptam azt a kezdő lökést, ami hozzásegített ahhoz, hogy ebben a teremben, ebben a légkörben kiteljesedjek és megvalósíthassam önmagam. Szó szerint minden akkori pénzünket belefektettük az eszközök megvásárlásába és az épület felújításába. Ebben valóban benne van minden, a hatalmas energiát is beleértve, ami most rengeteg ember edzését, szórakozását, kikapcsolódását, fejlődését biztosítja. A kerékpárokat a mai napig én javítom és szervizelem, én takarítok, magam intézek minden teendőt, a bejelentkezéseket stb. És imádom! Minden percét, minden áldozatot, ami ezzel jár.

A nyitás óta azért sok víz lefolyt a Dunán, a magánéletem drasztikus átalakulása mindenre hatással volt, rengeteg változás történt ebben az időszakban, és mint lavina zúdult a nyakamba minden. Mindig azt vallottam, hogy véletlenek nincsenek, minden okkal történik, s hozzunk akár jó, akár rossz döntéseket, semmit nem szabad megbánni, hiszen minden apró lépés, cselekedet, ebben az esetben is egy olyan út részei, melyeket ha adott időben felismerünk, könnyen tanulunk belőle és hamar az előnyünkre tudjuk fordítani. Én az akkor véget ért 10 éves kapcsolatom alatt is, de legfőképp utána tanultam meg nagyon sok dolgot. Gyakran hiába érezzük úgy, huszonévesen, hogy már mindent tudunk, van elég tapasztalatunk, rendelkezünk elég bölcsességgel, hogy mindig helyesen cselekedjünk, valójában ez a tanulási folyamat életünk végéig tart.

Mivel nemcsak engem, hanem a családomon belül több mindenkit is sújtottak nehézségek, nehéz volt falat emelni ezen akadályok köré, hogy ne legyenek hatással a munkámra, a hivatásomra, hiszen az emberek, akik azért választottak engem, hogy jól érezzék magukat az edzéseken, erre nem kíváncsiak.

Rengeteg új embert ismertem meg a nyitást követő időszakban, mégis magányosnak éreztem magam, ilyenkor pedig az ember gyakran görcsösen kezd kapaszkodni mindenbe és mindenkibe, ahol szeretve érzi magát. Nagyon vágytam újra egy társra, és mivel egészen megváltozott az életem, úgy éreztem a világ nyitott számomra. Nem érdekelt ki mit gondol, tettem, ami jól esett. Néhány hónapig tartó rövid kapcsolatok, az elején óriási érzelmi töltettel, majd lassan bosszantóvá, fárasztóvá alakuló érzésekkel.

Az viszont a sors csodája, hogy egy rosszindulatú lejárató kampány vezetett ahhoz, hogy a hosszú évekig felszínes kapcsolat barátsággá mélyült, majd szerelemmé alakult azzal az emberrel, aki ma a feleségem: Nócikám!  Biztos vagyok benne, hogy sokan nagyon kíváncsiak lennétek ennek részleteire is, de éppen ez az, amit semmiképp nem fogok közhírré tenni. Úgy gondolom, az ember magánélete nem is tartozik senki másra, éppen ezért is szorítkozok a közösségi médiában csupán a sporttevékenységekre és az ezzel kapcsolatos dolgokra.

Ahogyan őt is, így sok más embert is megismertem. Voltak itt is jó és rossz döntések egyaránt. Akivel nem egyeztek a nézeteink, eltérő értékrenddel szemléltük a világot, előbb vagy utóbb útjaink ketté váltak. Voltak, akiknek segítettem mikor edzővé akartak válni, milyen úton, milyen iskolába menjenek, a tanulmányok alatt segítettem felkészülésben, örültem, hogy szakmailag tudok támogatni másokat. Vannak viszont esetek, amikor semmi nem számít, és olyannyira ellentétes két ember morálja, mentalitása, hogy bármit is teszünk, a végén nem számít mit tettünk értük. Bevallom, soha nem gondoltam, hogy én bárki szemében gonosz leszek, még az elkövetett hibák ellenére sem, mégis úgymond elértem ezt a szintet, amikor már nem csak jó, hanem negatív véleménnyel is vannak rólam emberek. Ez amolyan törvényszerű dolog, amikor valaki közösségben, közösségért teszi a dolgát, mert mindenki számára, minden igénynek makulátlanul megfelelni szinte lehetetlen küldetés. Ennek kapcsán úgy érzem, a legjobb, amit tehetek, hogy csak előre nézek, a saját utamról nem térek le senki kedvéért sem, mert tudom, hogy ezerszer többen vannak, akik számítanak rám! Van bennem annyi erő, hogy a gyerekkorom óta elkezdett utat folytassam, hiszen örömöm lelem abban, ha másoknak segíthetek. Így érzem magam teljesnek, így érzem magam hasznosnak, így vagyok önmagam!

Kicsit visszakanyarodnék még a szakmai témára, hiszen itt sem áll meg a fejlődés, szinte minden nap lehet újat tanulni, és messze nem én vagyok a legjobb, legokosabb. Én szimplán csak csinálom, amit szeretek, a legjobb tudásom szerint.

Még valamikor 2017-ben történt, hogy sok kihagyott év után újra megláttam egy hirdetést: 7 órás Procycling maraton az A38-on. Népes vendégkörömet el is kezdtem buzdítani, hogy én részt fogok venni rajta x év után, akinek van kedve, csatlakozzon. Emlékszem óriási buli volt mindig is, az oktatókra, akik a színpadon voltak, szinte félistenként tekintettem. A hirdetésben ott voltak a nevek, akik miatt eleve érdemes volt elmenni, igaz a régi csapatból csak néhányan maradtak. Cseh Dávid, Bognár Gergő, Róta Annamari (Macu), Kovács Cintia, Keresztes Anna, Kiss Áron és Gerván Csabi. Utóbbi 3 név már új volt a régi csapathoz képest Csabit akkor még nem ismertem.

Meglepő módon napról napra egyre többen kaptak kedvet a „buli”-hoz, el is kezdtük a felkészülést. Sokan elkezdtek dupla órákat tekerni, illetve szombatonként extra 120 perces edzéseket is csináltunk. Nagyon büszke voltam a csapatra, ugyanis 20 fős csapattal érkeztünk meg a hajóra. Már vártak minket, hiszen az oktatói csapatból is hárman Gyöngyösön kezdték a pályafutásukat, és jól ismertük egymást. Én is készültem, csináltattam mindenkinek trikót és mezt, hogy egységesen jelenjünk meg, büszkén, csapatként. Óriási feeling volt, és külön öröm volt látni, hogy a vendégeim, akikkel jelen voltam, tudnak tekerni. Tudom, ez most hülyén hangzik, de ez a mozgásforma nem abból áll, hogy felülsz egy szobabiciklire és tekersz. Oktatóként, edzőként ez a szó egészen mást jelent: technikailag helyes kivitelezést. A maraton után a szervezőktől külön elismerést és dicséretet kaptam, mely elismerés a csapatot és a munkámat illette. Aznap tekertem először színpadon, amikor Anna és Dávid is felhívott maga mellé a saját óráján. Az akkori érzéseket nehéz szavakba önteni, csodás eufória, miközben életem egyik legnagyobb vágya fogalmazódott meg bennem: én is óraadóként szeretnénk egyszer ott lenni... Számomra ez a szakma csúcsa volt, és közel annak is érzem a mai napig.

Ez volt az első lépcsőfok, itt ismét változást hozott az élet. Néhány hónappal később elkezdtem gondolkozni egy saját rendezvényen, amihez a Procycling márka akkori tulajdonosát, Keresztény Norbit kerestem meg. – Itt kezdtem el megismerkedni a Procycling márkával. Megfogott az a  fajta szemlélet, mely nem korlátokat, hanem szabadságot és kreativitást biztosít az oktatók számára, valamint a szakmabeli legnevesebb oktatók is már itt tevékenykedtek. - Kíváncsi voltam, mit és hogyan lehetne megvalósítani itt a környéken. Találkozót beszéltünk meg, aminek a vége tulajdonképpen az lett, hogy megkérdeztem, mi kellene ahhoz, hogy egyszer én magam is tarthassak órát egy A38 maratonon. A válasz így hangzott: “tegyünk egy próbát.” És így lett. A 2017 tavaszán megrendezett A38-on új belépőként ott álltam a többi oktató között, akikre mindig is felnéztem. Hetekig készítettem a zenémet, minden nap tökéletesítettem rajta valamit, és bő egy héttel előbb már készen voltam. Elképesztő izgalommal vártam a napot, amikor ott lehetek és megmutathatom, mit tudok. Egyszerre voltam magabiztos és bizonytalan, hiszen ekkora tömeg előtt soha nem szerepeltem, és az ott felsorakozó résztvevők a legjobbakhoz vannak szokva. Vajon hogyan fogadnak majd? Tetszeni fog nekik, amit csinálok? Rengeteg gondolat és érzés cikázott bennem.

Elérkezett a nap. Ismét óriási csapat kísért el, megint nagyjából 20-an voltunk, én pedig lázasan vártam, hogy a 3. órában a színpadon legyek, és jöjjön, aminek jönnie kell. Az oktatók nagyon kedvesen fogadtak, végre jobban megismertem Macut, Csabit és Gergőt is. Aztán jött a várva várt pillanat. Az én órám következett. Mellettem Dávid és Gergő is fent tekert a színpadon, a többi bringán vendégeim ültek. Dávid és Geri jelenléte azonban megnyugtatott, mégiscsak régi motorosok a színpadon, őket már mindenki jól ismeri. Jött a zene, az első hangok, majd nem sokkal később az első sikolyok, mely a velünk szemben tekerő 140 ember felől érkezett. Hihetetlen érzés fogott el, amint megéreztem a közönség energiáit, hirtelen felszabadultam, feloldódtam, és addigi életem legjobb óráját tartottam meg. Ezt persze nem csak én éreztem így, rengeteg üzenet és elismerés érkezett utána, sőt, még akkor megkért Norbi, hogy a 2 hónappal később megrendezésre kerülő “Tekerj a Dunán” maratonon is legyek óraadó. Bevallom ebben bíztam, hiszen az volt a célom, hogy bebizonyítsam: ott a helyem, és a saját vendégeimen kívül még több embernek átadhassam az érzéseim, a tudásom. Helyem lett a csapatban.

Ezt követően újra tanfolyamon vettem részt, Procycling Elite és Master Trainer képzésen voltam, amit nagyjából 9 évvel a Spinning Clinic után ismét Kiss Norbert Spiki tartott. Hozzátenném, nem ettől az oklevéltől tartom magam jó oktatónak, aki büszkén veszi fel a “Master trainer” feliratú mezt. Sokkal inkább a tapasztalat, az évek alatt gyűjtött tudás, a rengeteg elégedett vendég és oktatótársaim elismerése miatt. Itt ismertem meg közelebbről Gerván Csabit, aki a Procycling Hungary mai tulajdonosa, és vele együtt, valamint Cseh Dáviddal közösen kezdtük el az új Basic képzést is átdolgozni. Hármunk együttes tudása és tapasztalata - hiszen szinte mindegyik képzést bejárva átlátjuk a rendszerek hiányosságait - alapján összegyúrtuk azt, amit a Procycling képzéseken átadunk a leendő oktatóknak. Felemelő és megtisztelő dolog tudást átadni másoknak, ez ismét mérföldkő volt az életemben.

A látókörömet és tudásomat azonban én magam is szeretem bővíteni, így a legutóbbi megszerzett képesítésem alapján Gyermekfitnesz Instruktor is vagyok. Az IWI-nél eltöltött időt a leghasznosabbak közé sorolom, hiszen az ország legjobb szakembereit gyűjtötték össze az adott képzések összeállítására és levezetésére, elvégre nagyon nem mindegy, hogy kitől tanulunk.

És meg is érkeztünk a jelenbe, ahol túl vagyunk már rengeteg sikeres rendezvényen, ingyenes szabadtéri edzéseken Mátrafüreden, az A38 oktatói már a hétköznapokban is jó barátokként alkotnak csapatot, a FitLine több elégedett, céltudatos és csodálatos vendéget számlál a 4 éves működés alatt, mint valaha, és ez a közösség, ami számomra egy igazi csoda, továbbra is bővül, fejlődik, veletek együtt pedig én is! Volt szerencsém együtt dolgozni több remek szakemberrel, pl. Aladi Zoltánnal, Aladi Lászlóval, Sztregováné Vereb Ágival, akik saját területükön szintén kiválóságok, de meleg szívvel gondolok vissza Vályi-Nagy Csillával folytatott beszélgetéseimre is, valamint büszke vagyok arra, hogy immáron 1 éve Dr. Hornyánszky Kitti is segíti és erősíti a Fitlineban zajló munkát.  Az A38 Team mellett a Hegeshow csapata is szinte már a 2. családom, évente több mint 30 rendezvényen vagyok jelen velük, és májustól szeptemberig a hétvégéket az országban egyedülálló extrém show bemutatókkal töltjük. Édesapám is velem együtt edz minden héten, vakságának és minden egyéb problémájának dacára immáron 2 éve! Kitartása és eredményei bárki számára példamutatóak! Édesanyám szintén oszlopos tagja a közösségnek, akikkel minden nap edzünk, és mindkettőjük támogatására, szeretetére mindig számíthatok! A ti munkátok és a ti igényeitek, amik engem a maximumra való törekvésre sarkallnak, így bátran jelenthetem ki, hogy nélkületek nem tartanék itt, és hálával, köszönettel tartozom mindenkinek, aki ennek az útnak eddig részese volt! Néhány dolog mindig közös lesz az itt felsorolt emberekben. Az egymás és a sport iránti tisztelet, alázat, és az elhivatottság.

Végszóként mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy ezen sorok nem azért születtek, hogy bármi megváltozzon, vagy emiatt felnézz rám. Csupán szerettem volna, ha tudod milyen utat jártam be eddig, milyen indíttatás vezetett a jelenlegi életemhez, milyen az, amikor valakinek mindene a sport és az emberek segítése. Talán épp neked is segít bizonyos dolgokat jobban megérteni, átgondolni, átértékelni, mindemellett pedig biztatni szeretnélek téged is, hogy soha ne térj le az útról melyet megálmodtál magadnak! Hiszem, hogy amíg kitartunk az álmaink mellett, bármilyen rögös út is vezessen oda, addig önmagunk lehetünk, és előbb-utóbb rátalálunk a saját boldogságunkra. Úgy érzem, ennél nincs fontosabb, és egy ember értékét mindig az bizonyítja, hogyan tud másoknak segíteni, miként képes a környezetét pozitívan látni, és a vele kapcsolatban álló személyeket szintén boldoggá tenni.

Bízom benne, hogy segítségedre voltam néhány dolgot megérteni velem kapcsolatban is, és remélem - ha eddig nem is - fogunk még találkozni az edzéseken!

Sanya

 

Megosztás a facebookon